Sydney

Jól van, bocsi, bocsi! Ne haragudjatok ezért a szörnyen hosszú szünetért, nemhiába, itthonról kicsit azért más a blogot írni. Már biztosan kitaláltátok, hogy most Sydney jön, és a várhatóan utolsó poszt lesz Kambodzsa. Juhú!
No szóval, a másfél hetes sivatagi trip után kettős érzelmekkel kerültünk vissza a civilizációba. Nagyon fáradtak voltunk már, és nyűgösek is, miközben azért a sivatagban lelki otthonunkra leltünk. Kis túlzással, Sydneybe kizárólag azért mentünk el, mert úgy éreztük, muszáj. Annyira harmóniába kerültünk a természettel, a csenddel, hogy úgy éreztük, egyáltalán nem érdekel minket a város. Ahogy azonban megérkeztünk, érdektelenségünk odalett, ugyanis más volt, mint Melbourne, és igen-igen tetszett nekünk.

Persze itt is couchsurfingeztünk. Szállásadónk, Luc egy kb. 27 éves, pénzes, munkanélküli, meleg srác, aki a hatalmas kutyájával, Borisszal él. Luc egy nagyon szép kis villában él, csendes, kertes környéken, kb. 1 órára a belvárostól. Nem bántuk. Csak egyszer, de erről majd később…

Melbourne eléggé európai, vagy legalábbis nagyon igyekszik az lenni, Sydney viszont Amerika. Építészetében Philadelphia jutott eszünkbe néha, téglaépületekkel, rezes fényű régebbi üveg épületekkel és kékellő új felhőkarcolókkal. Sok szobor (Melbourne-ben nem nagyon vannak szobrok) és park. Tökjó érzés volt látni végre nekünk, elveszett európaiaknak pár szép, öreg épületet (értsd: 100 éves). Nagyon élhető, multikulti, színes, izgalmas, és a sydney-iek szerelmesek a városukba. Ez, azt hiszem, látszik is rajta. Nem volt időnk jól megismerni a várost, de nagyon kíváncsivá tett minket. Van egy olyan érzésünk, hogy egyszer majd még visszasodor minket ide a szél. 

Bal oldalon rezes, jobb oldalon kékes, előttük szobor a parkban.

Az óváros egyik szelete. Itt még ilyen is van!

Több szintes vendéglátó egység

Az ősi Európát megidéző márket

3 tészta 3 szósz akció!

A graffiti itt is dívik

Van ilyen is, csilli-villi

A föld alá itt sem fúrnak

Csak 3 napot terveztük, úgyhogy a legszükségesebbeket néztük meg: Harbour-bridge, Operaház, Hyde park, Botanikus kert, Bondi beach, 2 katedrálist, a Parlamentet, öblöket. A Kings Crossba is belecsöppentünk, de kifordultunk elég gyorsan.

A pécsi lakatgyűjteményhez nem hasonlítható, de egy lakat is őriz valamit

A kötelező ázsiai V

Van, akinek sikerül előnyt kovácsolnia a származásából

Ez a parlament. Ugyanmár!

Ázsiai iskolások :)

Ez a Hyde Park

Ez a Bondi Beach

Bondi papa nem fázik

Bondi bébi annál inkább

Kötelet másznak a menők

Jól éreztük magunkat tehát, az idő szép volt, csak esténként fáztunk, ugyanis Luc gyűlöli a meleget, nem fűt, az még hagyján, de télen is tárva nyitva van minden ajtó és ablak, dől be a 2 fok, ő meg rövidgatyában ül a kereszthuzat közepén. Boriszt tehát - mivel nekünk a leheletünk is látszott a lakásban – fűtőtestként használtuk. 

 

Ott tartózkodásunkat azonban egy sajnálatos esemény tette emlékezetessé: lekéstük a Sydney-Kuala Lumpur járatot. Hogyan? Hiába nagyváros, tömegközlekedése botrányos így is. A vonatok ritkán járnak, mi pedig nem kalkuláltunk ezzel, annyira fáradtak voltunk ugyanis már, hogy képtelenek voltunk mindenre gondolni. Jött tehát a vonat, majd le kellett szállni, várni a következőre, 10 perc, oké, de emiatt lekéssük a transzfert, amit megrendeltünk, hívtuk őket, nem várnak, következő busz fél óra múlva. Majd 15 perc helyett 1 óra és 20 percet töltöttünk a kisbuszban, mert a sofőr más kuncsaftokra vadászott. Bravo. Szóval ilyen sorozatos balesetek összege. Check in után 8 perccel értünk a reptérre, én fejem vesztve rohantam, míg Ádám a bőröndöket hozta. Szaladtam, szaladtam, közben éreztem, ahogy a hátizsákom cipzárja lassan szétnyílik, a következő pillanatban pedig szétrobban a kövön az egész tartalma. Kulacsom zengett, minden széthullott, mindenki engem bámult. Én a táska tartalmát magam után hagyva tovább rohantam, hogy 5 másodperccel kevesebbet késsek legalább, de sajnos hiába. A légitársaság kihelyezett hölgyeményének szívét valamiért nem lágyította meg egy kivörösödött arcú, kócos, szakadt táskás lány, aki a lihegéstől beszélni nem tudva kidülledő szemekkel a pultjába kapaszkodva hörgi, hogy PLEASEEE! Úgyhogy a tény, amit már sejtettünk, világossá vált: lekéstük a gépet, emiatt lekéssük a következőt is, és bukjuk a hotelfoglalásunkat is Kuala Lumpurban. Magunk elé meredve ültünk egy órát a reptéren még, megpróbálva feldolgozni a történteket és lehetőleg nem egymás torkának esni egymást hibáztatva. Végül lecsillapodtunk annyira, hogy képesek legyünk venni még 4 jegyet az elveszettek helyett és csalódottan visszamentünk a városba Luchöz.
Mielőtt elővennétek a zsebkendőket, beszúrtunk pár kreatív, de rosszul sikerült mókázást:

                             

Vándorcigányok

Menő a Great Ocean Road, de nem vagyunk mi olyan papírkutyák, hogy csak pár száz kilométerre merészkedjünk Melbourne-től. Sőt, ha már lúd, legyen az kövér, irány az ország legeslegközepe, át a vörös homokú sivatagon, az Uluru-ig. Az Uluru, és testvére a Kata Tutja büszkén állnak Ausztrália közepén, mindentől távol, aboriginalok szent hegyeiként. A látvány lenyűgöző, így ha meg tudunk küzdeni lelkiismeretfurdalásunkkal, amit az okoz, hogy ott szennyezzük a levegőt, ahol nem kéne, illetve, ami még rosszabb, ott fogyasztjuk/folyatjuk a vizet, ahol nincs, akkor kihagyhatatlan élményben lesz részünk. (Ha megnyugtat titeket, az Ulurunál nem zuhanyoztunk).

9 napos útitervünk tehát így nézett ki: 1. nap Great Ocean Road ugyebár warrnambool-i végállomással, majd onnan Adelaide, Coober Pedy, Uluru, Alice Springs, Coober Pedy, Adelaide, Horsham, Melbourne. 5500 km a sivatagban. 


Életre szóló trip, csak semmiképpen ne nézzétek meg a Haláltúra című filmet előtte, az ugyanis erről az útról szól és nem happy end a vége. Mi nem tudtunk erről a filmről, sem a filmet megihlető történetekről, lényeg az, hogy nem veszélytelen az út, viszont gyönyörű.

Tervünkben az állt, hogy amennyire csak lehet, szabadon és kalandosan nyomjuk, így szállást nem foglaltunk sehol, couchsurfingeztünk Warnamboolban, Adelaide-ben mindkétszer, kétszer az autóban töltöttük az éjszakát, egyébként pedig motelekben hajtottuk nyugovóra kócos fejünk. Vendéglátóink kivétel nélkül csuda figurák voltak. Zac a vidám, alkesz, klinikai pszichológus, Pete a magyarul tanuló művész óvóbácsi, no és Marion az örök hippi hölgy.

Zakariás szamurájkardokkal (és magyar szabjával) várt minket. Na semmi erőszak, csak a móka és kacagás.

A hippilak, hátul a biokerttel, csirkékkel

Saját citromfával

Az Auchan kukájából (igen) feltöltött hűtővel

Csúcsszuper hostelünk Alice Springsben

Szomszédaink a sivatagi autóban alvásnál. Nagyon tipikusak. Nagyon :)

A kocsiból

Az úton a csend uralkodik, alig van forgalom, térerő egyáltalán nincs, városok pláne, kb. 200 km-ként van egy benzinkút, ahol ihatsz egy rossz kávét, és előveheted a szendvicseidet. Ezeknek a helyeknek nevet is adnak, mintha települések lennének, pedig nem. Az emberek integetnek egymásnak, olyan kicsi a forgalom. Irtóra élveztük, komolyan :)
A nap mindig süt finoman, éjszaka viszont cudarul lehűlt a levegő (0 fokra).

Ahogy haladsz észak felé, egyre vörösebbé válik a föld, egyre több állatot látsz élve. Ennek az az oka, hogy ahol több a város még, ott nagyobb a forgalom, elsősorban Road Train nevezetű, végtelen (igen, túlzok) hosszúságú kamionok haladnak 100 km/h-val és kíméletlenül csapkodják el a kengurukat, teheneket, dingókat. 

A Réka ledudálta...Egy pánikroham keretein belül próbáltuk megelőzni, sikertelenül

Aranyosak

Ez egy bálákat és autókat is szállító egyed, igyekeztünk előbb indulni náluk, nehogy a szemünk elé kerüljenek

Szorult helyzetben

Szóval utunk első felében sokkal több halott állatot láttunk, illetve azok tetemein falatozó ragadozó madarakat, mint élőt, de idővel szerencsére megváltozott az arány, és rengeteg emut, tehenet, kengurut, sast, lovat, dingót, rókát, sőt még macskát is láttunk. Utóbbit köszönd a fehér embernek, aki tojik mások élővilágára, hozza a macskáját, ami szaporodik és megeszi a speckó sivatagi ugrabugráló mit tudom én miket. Fajok tűntek el.

Az állatok sokszor az úton, út mellett ácsorognak, ilyenkor időben kell reagálni és megállni, amint lehet. Az országúti szabály szerint, ha kiugrik eléd egy kenguru, csukd be a szemed és hajts tovább egyenesen, amíg biztonságban meg nem tudsz állni. Ez azért van, mert lehet, hogy elcsapsz egy kengurut, de lehet az is, hogy azon túl, hogy elcsapod, még másnak is nekimész, vagy magadat sodrod árokba. Az út mentén több autóroncs is figyelmeztet erre a szabályra. Egy átlag ausztrál évi két kengurut csap el. Szép lassan irtják őket. Akiket ezzel kapcsolatban kérdezgettünk leginkább a vállukat vonogatták. Ez van, mit tehetnénk, meg hát úgyis olyan sok van belőlük.

Egy másik szabály, hogy a tetemet húzd le az útról....

 

Emuk szabadon

Azok sasok! Rengeteg ül büszkén az út szélén.

Másik érdekes szabály, hogy ha stoppost látsz, ne vedd fel. Ez az önző szabály is a saját életben maradásodat szolgálja, ugyanis rengetegen haltak meg/tűntek el azért, mert felvettek egy csapzott, öreg stoppost. Sajnos őrült emberek igenis vannak.

Aztán még valami van, ami érdekes: az aboriginalok jelenléte. Ez egy kezelhetetlen dolog. Az ausztrál társadalom sem tudja kezelni, hát még az átutazó. Értelmes emberek lévén hozzáállásunk nyilvánvalóan nem volt előítéletekkel teli. Sajnálatot éreztünk és széttártuk karjainkat. Általában. De amikor megláttuk őket, vagy közeledtek, főleg elbújtunk, bevalljuk. Miért volt ez? Mert nincs ijesztőbb egy 120 kilós, alkoholtól eltorzult arcú és testű, mezítlábas, fehér poros hajú, ordibáló, dühös ősembernél. Főleg a szupermarketben. Ilyenkor teszel egy sétát a csokik között, mielőtt megvennéd a rizst. 
A fehér ember 200 évvel ezelőtti megjelenésekor az aborginalok gyűjtögető, vadászó életmódot folytattak, meztelenül jártak és ünnepekkor kifestették testüket. Mindennapi étkük egy magokból, fűből készített gumó volt. Akit érdekel, annak ajánlom a 10 kenu című filmet. Szóval 200 évvel ezelőtt gyakorlatilag ősemberként éltek, majd jött a fehér ember a kenyerével, a fejlett társadalmi elképzeléseivel, és vagy szétrombolta a törzseket, de porig, vagy belekényszerítette őket, a lenézendő kisebbség kategóriába. Több helyen ki is lettek irtva teljesen (Tazmánia), a ’70-es évekig pedig szavazati joguk sem volt. Érthető tehát, ha dühösek voltak, ugyan nem a szavazati jogra vágytak, hanem a régi életükre. Elkezdtek inni, de a testük ilyen rövid idő alatt genetikailag még nem lett képes feldolgozni az alkoholt. Ettől megbetegedtek, függővé váltak. Szóval, ami ma van, az az ötösével járó-kelő, bokor alján, a kocsid előtt üldögélő, ordibáló őslakos-csapat, aki gyűlöl téged, amiért ott vagy, kis tavának vizében zuhanyozol, a törzse területén hintáztatod a gyereked, stb. Meg az ausztrálok, akik apáik bűnéért vezekelnek, és próbálnak valamit kezdeni azzal, amivel úgy tűnik, sajnos nem igazán lehet mit kezdeni. Ez egy nagyon szomorú történet. Sajnos nem tudtunk képeket készíteni róluk (mivel megjelenésükkor kisebb bajunk is nagyobb volt annál), de az alábbi fotóval igyekszünk illusztrálni őket:

Mezítláb, de kocsival, alkoholtól eltorzul arc

 A 9 nap alatt nagyon sok gyönyörűséget láttunk, és sokat tanultunk is. Megtapasztaltuk, hogy milyen 0 fokban a sivatagban aludni, de láttuk a Tejutat, és az égbolt összes csillagát. Tudjuk, milyen fárasztó egész nap vezetni, hosszú napokon át, de láttunk rengeteg állatot szabadon, láttuk, hogyan költöztetnek teherautóval komplett házakat, és láttuk az Ulurut (másnéven Ayers Rock). Utóbbit még maga sir Henry Ayers sem látta, pedig róla nevezték el :) Szóval egy percig sem unatkoztunk, íme még néhány fotó bizonyíték gyanánt:

Uluru naplementében

Testvére a Kata Tjuta

Ez a lemezborítónak is beillő kép valójában pisilésem kezdete

Fehér kenguruk is léteznek, íme

Hol a hiba?

Vonat a horizonton