Marco és Tonino

Ma délután volt fél órám Edem-re várva. Leültem tehát a Piazza Italia square egyik padjára, két már távolról is láthatóan olasz öreg mellé. Hiányzik Európa, s az olaszok ízes ordibálása is. Gyönyörű itt az ősz, eddig a legkedvesebb évszak, tehát minden adva volt egy kellemes fél órához. Nem voltam biztos abban, hogy érteni fogom a két 30 éve kivándorolt, nagyjából fogatlan öreg társalgását, de minden vágyam az volt, hogy bevegyenek a beszélgetésbe. Abszolúte feltűnően bámultam őket, és mivel értettem is, pofátlanul még el is nevettem magam néha. „Természetesen” tehát bevettek engem is a csevejbe, más választásuk nem igen volt. Addig a rendszert szidták hevesen, és a megjelenésem hatására se nagyon váltottak át. Megbeszéltük, hogy az én generációm gusztustalan, a nők úgy isznak, mint a férfiak, de ami rosszabb, hogy még tetoválásuk is van. Itt meg itt. Mert a férfin, még hagyján, de a nőn? Ha meglátna egyet, hogy az ő korában ott van rajta a fakó, ráncos tetoválás, el is küldené. így. A ruháinkról se beszélve, az egyetemeken egyenruhát kellene hordani, mert ami most van, az undorító. Nem szeretik a demokráciát, nekik a szisztéma kell. Hol a rendszer? Hát megjegyeztem, hogy nagyon szenvedhetnek itt Melbourne-ben, mert ennél szabadabb, multikulturálisabb hely nem sok van a Földön. Mondták, hogy szenvednek is. Ugyan senkivel sincs bajuk, nem rasszisták, de a közel-keletiek, meg az indiaiak, azok phuj. Aztán hirtelen szóba jöttem én, és egyszerre elkezdtek kiabálni velem, hogy minek jöttem ide, miért jön mindenki ide, miért nem mentem Németországba. Ígérjem meg, hogy hazamegyek. S miközben Marco hosszasan magyarázta, miért is kell hazamennem, Tonino megvakargatta, amit meg kell, gatyán belülről, semmi diszkréció, majd megveregette a vállam, hogy igen. Megígértem nekik, hogy hazamegyek, s érett fejjel nem kérdeztem meg, ők miért jöttek ide. Dicsértük még pár percig „the smell of Europe”-t, közben Tonino elment toálettre. Marco és én a boldogságról filozofáltunk, és néztük, ahogy esznek a siráyok. Tonino visszatért, megint megveregette a vállam, hogy na ugye. Ezen már meg sem rázkódtam, romantikája volt az egésznek egyébként is. Még elhívtak egy kávéra, de elutasítottam, lévén Edem megjött, de megbeszéltük, hogy majd legközelebb, ők úgyis mindig ott vannak a piazzán. Naná, Arrivederci!