Férfi szemmel
Még jóóó,
hogy ott voltunk az Australian Openen!
A jegyet 3
perc alatt megveheted a neten. Elég sokféle van, a legolcsóbbat és
legnépszerűbbet (ez volt nekünk) úgy hívják, ground pass. Ezzel a jeggyel
reggeltől estig ott lehetsz, megnézhetsz bármilyen meccset, kivéve azokat, amik
a két nagy arénában mennek. Persze ott játszik az összes menő, viszont, ha jó
napot választasz, akkor simán láthatsz sztárokat, jó meccseket a többi pályán
is. Ez a jegy potom 30 dollárba (7500 HUF) került, ami egy ausztrálnak aztán
tényleg aprópénz. Az arénákhoz azért már kell lóvé, a Rod Laver Arena-ba átlag 200
dollár volt egy jegy, a Hisense-be 100. A férfi döntő 370 dollár (91.000 HUF).
Mi úgy
intéztük, hogy a nyolcaddöntők napján mentünk ki. Arra gondoltunk, hogy igaz,
hogy akkor már nincs olyan sok meccs, viszont az mind izgalmas lesz.
A legtöbb
egyéni az arénákban ment, úgyhogy egy női párossal nyitottunk. És milyen jól
tettük! A meccs a Margaret Court Arena-ban volt, ami egy nagy hagyományú, hatezer
férőhelyes pálya. Szépen meg is telt.
Úgy működik a dolog, hogy a gamek között,
amikor megpihennek a játékosok, akkor mehet a ki és bemászkálás. Az egészet
szalmakalapos szervezők ügyelik, ültetés van. A küzdelem két orosz, és egy argentín-olasz páros között
zajlott, nem igazán volt kérdés hova húz mediterrán szívünk. Akkora mázlink
volt, hogy kifogtunk egy 2 és fél órás, döntő szett 7-6-os, szuper izgalmas,
fordulatos meccset, melyet végül a mentális problémákkal küszködő déli páros
nagy bánatunkra elvesztett. Azért annyira nem bánkódtunk, félelmetes érzés volt
ott lenni.
 |
| Zsigmond Vilmos |
Úgy kell egyébként elképzelni, hogy a labdamenetek között az összes
férfi néző a szabályokat magyarázza női néző partnerének, ahogy én is tettem :) Az
említett kis szüneteteket (amikor reklámok mennek a tv-ben) egy hét fős
bohóc-brigád tette emlékezetessé. Mókáztak, énekeltek, táncoltak, hullámoztak.
 |
| Ezrek hullámoztak, csak mert kérték. Menő |
Belenéztünk
eztán egy junior meccsbe, majd elkezdtünk egy vegyes párost (Nishikorival), de
az egy ilyen leiskolázós-lötyögésbe fulladt, ott is hagytuk. Ekkortájt már
kezdtünk olvadni is a 35 fokon, úgyhogy bementünk hűsölni a légkondis Rod Laver
Arena-ba, itt pedig olyan történt, hogy…húú! Azt gondoltuk, hogy ezeket az
arénákat, mint rendesen (ahogy otthon) 220 inkálos őrzi majd, hogy a közelébe
se férünk. De nem ám. Ugyanazok a cuki szalmakalaposok csekkolják a jegyeket,
és kérem, ha szépen mosolyogsz, ezek még be is engednek, hogy csinálj két
képet, meg tátsd a szád egy-két percig. És akkor így jöhetett létre ez a
felejthetetlen pillanat, melynek lenyomata látható alább:
Két
labdamenet egy Nadal meccsből. Percekig csak szédelegtem utána. A vicc pedig,
hogy ezt még tudtuk tetézni:
Hogy mi a
durvább egy Nadal meccsnél? Hát egy Federer meccs, természetesen. Itt tenném
hozzá, hogy persze megtehettük volna, hogy nem jövünk ki. Bármily nagy volt a
kísértés, végül úgy döntöttünk, hogy ezek annyira jófejek voltak velünk, meg
tök olcsó az egész, meg egyébként sem a balatonsound.
A végére
maradt a nap slágermeccse (az arénán kívül), erre reggel óta fájt a fogunk. Del
Potro vs. Kohlschreiber. A meccs nem érdemel túl sok említést, a német srác
maximum néhány percre tudta megszorongatni Del Potrot, de azért élvezetes volt.
 |
| A három szett, na meg az aláírások |
Emlékezetessé pedig az előttünk ülő, hülye részeg tette. Példaértékű történet. Holland
srác, egész nap a tűző napon itták a söröket, vállalhatatlan állapotba kerültek.
Minden egyes labdamenet között üvöltötte a legkülönbözőbb buzdító baromságokat.
Ez addig ment, amíg már az egész aréna vele foglalkozott, lehurrogták, nagyon
ciki volt a szitu. És akkor íme az ausztrál megoldás a problémára, a magyar
verziót mindenki képzelje el maga. Az első szett után a bíró szólt, hogy
csináljanak valamit ezzel a lénnyel, mire nagy meglepetésünkre egy idős,
szalmakalapos néni jelent meg, és foglalt helyet a fickó mellett. Csendben
felvázolta neki, hogy figyelj, az van, hogy…, nevetve elcsevegtek a
történtekről, és a srác innentől egy árva szólt nem szólt a meccsen. Ennyire
egyszerű…:)
Nagyon nagy
móka ám ez a rendezvény. Népünnepély. Nem is igazán sportesemény, inkább egy
ilyen családi fesztivál. Rengeteg kajálós/piálós hely, boltok, cégek
kivonulnak, játszós helyek gyerekeknek, és akkor egyébként mennek a meccsek is.
Komolyan, csak a sátrak hiányoztak.
 |
| Ha a zellert otthon felejtetted volna. |
Nagyon szimpi, hogy tökre nem drága, nincs
ez a „hú de sokan jönnek, húzzuk le őket, amennyire csak tudjuk”. Rengeteg
család, kihozzák az ételt mindent, és piknikeznek a fűben, a kivetítő alatt. Mi
is toljuk a szendvicsünket, az idős néni sörrel a kezében odajön hunyorogva,
hogy Hogy állnak a srácok? mondom, Második szett, kettő-kettő. Mire a néni: Az kettő-mind fiacskám, van még mit
tanulnod! ;)
Női szemmel
„Szívem, a labdamenet közben ne beszélj, jó?”
Ez volt a lényeg. Cukikám annyira izgatott volt, hogy már
hetekkel a verseny előtt tervezgetett és álmodozott arról, hogy milyen lesz
majd kint lenni. Mert ő imádja a teniszt, hát én meg nem értettem, hogy miért izgalmas
mások labdapattogtatását 3 órán át nézni.
Szóval miután megvettük, kinyomtattuk a jegyeket, időt
kellett szánnunk a taníttatásomra, ő gondosan alaprajzot készített a teniszpályáról,
majd elkezdte magyarázni a szabályokat és a logikus pontozási rendszert.
15, aztán 30, majd 40, miért 40, miért nem 45, miért 15-mind 15-15 helyett
kérdéseimre azonban nem érkezett válasz.
A nagy nap reggelére korai kelést terveztünk, mivel 11-kor
(!) kezdődik az első meccs, ezért már naggggyon korán fel kellett kelni,
ugyanis elképzeltük(-te), hogy biztos az lesz a legnépszerűbb nap, és még a
megállótól sétálni kell, és mire megtaláljuk a bejáratot, a megfelelő arénát,
sorban állunk előtte fél Melbourne-nel egyetemben, és helyet találunk, az egy
év. Ezzel nem tudtam vitába szállni, mégis kicsit elcsúsztunk az idővel reggel,
már nem emlékszem miért, valószínűleg hajat mostam, meg nem találtam a cipőm.
Az út úgy kezdődött, hogy bemondták: 20 perc múlva jön a következő metro, itt neki elborult az agya, és szép lassan idegbeteggé változott. Miért ilyen
kurvalassú a villamos, tuti le fogjuk késni a kiszemelt meccset, jó menjünk
másikra, de melyikre, annak se látjuk az elejét, nem baj, max várunk.
Leszálltunk a villamosról, követtük az egyáltalán nem hömpölygő, nem rohanó, nem
tömeget, itt már nekem gyanús volt, hogy ezek elég lazán veszik, minden
bizonnyal 2 perc alatt fogunk bejutni, és még talán késve is kezdik, de nem
mertem megszólalni. Pár perces eszement loholás után megérkeztünk, és még én is
meglepődtem, hogy mennyire simán ment minden, hiba nélkül, 3 perc alatt már ültünk a 4. sorban az arénánkban, és
kenegettük orrunk-vállunk naptejjel.
 |
| ITT VAGYUNK! |
 |
| Megnyugodott, ez látszik |
Cukikám itt megnyugodott, én pedig beleszerettem a teniszbe.
Életem első teniszmeccse, amiből többet voltam hajlandó megnézni másfél
percnél, egy női páros mérkőzés volt, és halálosan izgalmas. Egészen az utolsó
percig nem tudtuk, ki nyer (-igen, ezt szakszerűbben is meg lehet fogalmazni,
valószínűleg ő megtette).
 |
Sosem bambulhatnak el, ezért gyakran cserélik őket
 |
| Hajrá, csajok! |
|
 |
| Őrjítő izgalmak |
 |
| Azt hiszem,észrevett |
Meccs után elmentünk felfedezni a terepet, és
meglepetések sora várt ránk. Az első, hogy az Australian Open nem sportesemény,
hanem egy nagy családi piknik parti. Hé, mit csinálsz ma délután? Semmit. Nem
megyünk ki az Openre? Jó. Kb. így meg ez, az egész napos jegy 30 dollár, ami
abszolút semmi, és bent sincsenek sziget fesztiválos árak, sőt. Minden pont
annyi, mint bárhol máshol. Sőt. Nagy márkák kivonulnak osztogatni ingyenes
termékeket. Nem mintákat, hanem termékeket, és megmasszírozzák a kezed, ha
szeretnéd, ingyen. Mamik és papák, csecsemők,
2 évesek, 10 évesek, 20 évesek és mindenki kivonul az Openre, leülnek a fűbe,
jégkrémeznek, és ha kedvük van, beülnek egy arénába.
 |
| Jégkrémet, naptejet tessék |
 |
| Finom ez az ice-cream, darling |
 |
| Kézmasszázs, uborkás dezodor, mert megérdemeljük |
És akkor az arénáról jut
eszembe, hogy a fő aréna, ahol a legmenőbbek játsszanak, mint Nadal vagy Federer
az egyetlen, ahova a napijeggyel nem lehet bemenni. Itt ért a második
meglepetés, hogy oda is be lehet menni, ugyanis nincsenek ám kordonok, meg
kopasz intelligenciák, akik az arcodba köpködnek, minden egyes P-nél és B-nél,
hogy márpedig te ide nem mehetsz be. Kedves fiukák és lányok állnak az ajtóban,
és annyira jófejek, hogy beengedik az embereket, hogy megnézhessék a nagy
arénát, és a nagy teniszezőket pár percre, ráadásul természetesen (!) fotózni
is szabad.
Szóval csak ámultunk és csodálkoztunk, nagyon jól éreztük
magunkat, megszerettem a teniszt, csodás napunk volt, és alig várom, hogy
elmenjünk valamikor pattogtatni a labdát mi is.
